Tisztelt Olvasók!
A legutóbbi cikkben a fehér halak ismertetését kezdtem el, most a kimaradt fajtákat és a fogási módszereket szeretném bemutatni.
A keszegek népes családjához tartoznak többek között a pirosszárnyú keszeg, bodorka, kárász, leánykoncér, a nyúl- és a fejes domolykó, ami számomra az egyik kedvenc. A felsorolásból ki ne hagyjam az egyik legkisebb halat, aminek viszont nagy jelentõsége van a horgászatban. Ez pedig nem más, mint a szivárványos ökle. Nem tudom, hogy a felsorolt halak közül ki melyiket ismeri, ezek a halak itt élnek kanálisainkban, tehát mellettünk. Némelyik embernek ezek olyan közönséges halak, hogy figyelembe se veszik.
Pedig a jó öreg természet mindnek feladatot szánt. Itt van például a szivárványos ökle, mely olyan kicsi, hogy az ember nem sokra nézi, pedig amilyen kicsi, olyan fogós a süllõk körében. A pirosszárnyú keszeget azt hiszem mindenki ismeri, ez sem nõ olyan nagyra, de a csuka horgászatában elévülhetetlen érdemei vannak. És akkor most visszakanyarodnék a számomra oly kedves halhoz, a fejes domolykóhoz.
Amíg csónakom nem lett és el nem kezdtem felfedezni a Tiszát, majd a Sajót, addig számomra a domolykó idegen hal volt, mivel nem fogtam belõle egyet sem. Felfedeztem e hal jellegzetes étkezését nyáron, ami nem más, mint a fán termõ eper evése, de inkább szürcsölésnek mondanám, ahogy a vízbe pottyanó érett epret a vízfelszínen behörpinti. Ezt felismerve kezdtem, illetve kezdtük kikísérletezni, hogy miképpen lehet ezt az igazán érzékeny halat megfogni. Nem sorolom a sok kudarcot, de amikor rájöttünk a nyitjára, fejedelmi fogások következtek. Ez a halfaj roppant sportos, az utolsó leheletig küzd. Akivel volt szerencsém megismertetni e remek horgászati módszert, az mindig visszavágyik e halak horgászatára. Tudni kell, hogy nem csak növényekkel táplálkozik, nem veti meg az ivadék halat sem, azaz rabló is, ily módon is fogtunk jó párat.
Ami az eprezést illeti nem csigázom a kedélyeket, a felszerelés, ami kell hozzá: bot, orsó, zsinór, horog, ezekbõl bármilyen alkalmas, mert nem ez a lényeg. Egy szem horgot kell felkötni a zsinór végére, de azt jól, és máris kész a "cájg" . A kiszemelt eperfát nagyon óvatosan kell megközelíteni, nehogy megneszelje a hal a jöttünket. Az eper szedése után következik a horogra tûzés, majd a bedobás, de nem ám akárhogy. Az eper szemnek megfelelõ hangot kell hallatnia ahhoz, hogy a hal minden kételkedés nélkül felvegye. Ha megfelelõ az ejtés, a kapás szinte azonnal jelentkezik és olyan heves, hogy ha nem figyel a pecás, ki képes rántani a kezébõl a botot. Hatalmas piros farokúszóval rendelkezik, ami kimondott gyorssá teszi e halat, mindez a hazai leggyorsabb folyón még élvezetesebbé teszi a fárasztást. Amikor kifáraszt az ember közülük egyet-kettõt, utána kis pihenõ következik, mert azért nem teljesen bugyuták. Ez azt jelenti, hogy vadászni kell megint a következõ fára. Hát ezért olyan izgalmas és kedves számomra ez a hal, na és nem beszélve az élvezetes halhúsról, ami - kifilézve - bátran állíthatom felveszi bármely hallal a versenyt. Szerintem e halat lehetne nevezni a hazai lazacnak, mert amikor rákap az eper evésére a hal húsa átvált sárgás vörösre. Végül megmutatnám az egyik terítéket, amit tavaly sikerült begyûjteni:
Kovács Attila